Mefisztóland

Járogatok továbbra is színházba, de közel nem akkora hévvel, mint a Covid előtt. Kicsit úgy érzem, hogy kiégtem ebben is, már nem érzem azt, nem tud úgy megragadni, mint régen. Az is tény, hogy szerintem mostanában nem is készülnek olyan letaglózó előadások, ill. valószínűleg már túl sok mindent láttam. Talán a Stúdió K színház  Prudencia Hartja és Stuart Máriája voltak azok, amik hozták a régebbi idők érzéseit.

A Radnótiban - ami sokáig a kedvenc színházam volt -  láttuk nemrég az Én, Daniel Blake-et, ami színdarabként nem tudta felvenni a versenyt a saját mondanivalójával sajnos 😕 Csalódás volt.

A Katona József Színház sosem volt a kedvencem, annak ellenére, hogy láttam ott nagyon jó előadásokat. Még nem tudom pontosan megfogalmazni, hogy mi zavar ebben a színházban, de talán a nagyobb színházak sterilsége, meg a közönségének a sznobsága, ilyenek. 

A tegnap látott Mefisztóland atmoszférája olyan, amit a sajtófotók is sugallnak, ami viszont nem látszik ezeken az az obszcenitás, a durva és közönséges szövegek és jelenetek. Én tudok amúgy ilyesmiken nevetni ha jó helyen jól vannak adagolva,  de itt egyszerűen túl sok volt ezekből, egy ponton túl nem volt már vicces nekem.

A Mefisztó történet azonban ma is adott kis hazánkban: tudjuk, hogy kik azok a színházak, igazgatók és rendezők, akik aláfeküdtek a hatalomnak, tudjuk, hogy mi a bp-i közvélemény id. Vidnyánszky Attiláról, aki teljesen beazonosíthatóan jelenik meg a darabban és hát nem bántak kesztyűs kézzel az ellene szóló vádakkal és az őt minősítő jelzőkkel a szerzők.

Na, de az nem volt egy hétköznapi helyzet, hogy tudtuk, hogy ifj. Vidnyánszky Attila pár sorral előttünk ül és így nézni az előadást azért nekünk sem volt ugyanaz...  A fiú láthatóan nem volt boldog a szünetben, nem is voltunk biztosak benne, hogy visszajönnek a második felvonásra a barátnőjével, de megtették. Gondolom szakmailag is érdekelhette őket az előadás, amin hát az apján kívül is volt mit nézni. A David Lynch-re hajazó rémálomszerű, szürreális jelenetek, a piros-fehér-rózsaszín színvilág, a felbukkanó náci jelképek, vagy  a jó érzékkel beillesztett, a szakma egy másik ágát kifigurázó  musical-betétek azért eléggé hatásosak voltak. 

[Nagy Ervin (aki egyidős a párommal és velem) apunál is apusabb teste mondjuk eléggé kizökkentett, rájöttem, hogy dekurvára öregszünk 😀]

Szóval eléggé merész, de ötletes előadást láttunk némi hozzáadott pikantériával a közönségben.

Mindazonáltal a téma újra elgondolkodtatott a párom új munkahelyéről, ami egy állami cégnél van és ahol elképesztően lehet a zavarosban halászni, vagy épp eltűnni, ha valaki akar. Hogy akkor ez most mit is jelent nekünk, akaratunkon kívül beszippantott-e minket ez a fucking reNdszER, vagy mi is van... Ez majdnem annyira ijesztő nekem, mint a lázálomszerű jelenet a darabban, ahol a Nagy Ervin által játszott náci figura óriás fejű babává változva meghasonulva valami nagyon-nagyon bizarr dolgot művel a szabadgondolkodású színházrendezővel (Tasnádi Bence) - ezt a jelenetet igen nehéz lesz elfelejtenem. 

Forrás

Mehr licht! - látjuk végig a színpadon a feliratot. Goethe utolsó szavai remekül illeszthetők mind a színházi világításra, mind a modernkori felvilágosultság sajnálatos hiányára, a sötét középkort vagy a sötét hitleri időket idéző mai viszonyokra is...