Azzal kecsegtet ez a regény, hogy megismerjük a csoportterápia módszerét, mely megmenti Christie-t, kigyógyítja a magányából, megtanítja őt kapcsolódni másokhoz.
Ez szerintem nem igaz. Mi volt a bajom? Több minden:
- Nem akarom elvitatni a megélését, csak az én mércém szerint ez a fiatal nő nem volt magányos, csak romantikus kapcsolatot talált nehezen. Az emberi kapcsolatok nagy része nem ilyen jellegű. Az embernek jó esetben egyetlen párkapcsolata van, az összes többi pedig szintén kapcsolat, csak más jellegű. Azt hittem majd az általános emberi kapcsolódásokban segít ez a könyv Christie-nek meg mindenkinek, de nagyon nem így lett, és emiatt kutyául szenvedtem rajta 🙂
- Mert Christie története kizárólag romantikus és szexuális kapcsolatok hosszú éveken át tartó hajszolásáról szólt, melyek rendre biztatóan indultak és rosszul végződtek. Rettenetesen untam, egy idő után már nem is igazán tudtam követni, hogy most épp melyik jóképű fickóval van és melyik miatt tépi a haját hősnőnk a csoportban.
- Hasonlókon szinte mindenki keresztül megy, amíg megtalálja (vagy nem) a neki való társat - ilyen az élet. Az evészavaron kívül nem láttam Christie-ben semmi különöset vagy elbaszottat, sőt a szakmai életében az átlagnál jóval sikeresebb, cuki nő volt. Inkább a szerencsével nem volt jóban - nekem meggyőződésem, hogy a pártalálás leginkább a szerencsén múlik, sok köze nincs az emberi minőséghez... Remek ismerőseim vannak pár nélkül, akikért bármikor tűzbe tenném a kezem, hogy nincs velük semmi baj, csak nincs szerencséjük találkozni a nekik megfelelő partnerrel 😔
- Ezen meggyőződésem miatt is zavart, hogy Christie a "100 éve" tartó terápiának tudta be, hogy végül révbe ért. Volt egy csomó ilyen-olyan emberi kapcsolata, mégis úgy tekintett a csoportra, mintha csak az lett volna a társasága az életben. Úgy éreztem, hogy a csoportbeli kapcsolatai felértékelődtek nála azáltal, hogy ezek az emberek célzottan meghallgatták - mert ugye ezért fizetett... De én egyáltalán nem éreztem, hogy jobban alakulnak a dolgai, mint terápia nélkül , ő viszont igen, ezért 5-10+ évig is folytatta 😱
- Nem tetszettek a terápia módszerei sem, a csoporttagoknak elég extrém dolgokat kellett megtenniük az állítólagos fejlődés érdekében, a részletes szexuális beszámolótól kezdve a (számomra) extra privát dolgok egymás előtt való kiteregetéséig. Aztán ünnepelték a kimutatott dühöt, frusztrációt. Bár ismervén az amerikaiak mesterkéltségét és műmosolyát, ezt valahol megértem, de magyar lévén ez nekem furcsa. Az én nyílt dühömet valahogy soha nem dicséri senki, sőt, moderálni kellene mindig magam, hogy okés legyek - két más világ 🇺🇸/🇭🇺
Nem győzött meg ez a konkrét történet a csoportterápia nagyságáról, bár biztos vagyok benne, hogy mifelénk vannak teljesen más jellegű módszerek és csoportok.
De azt hiszem, a körülöttünk lévő emberek, az egész élet valahol egy ingyenes csoportterápia lenne, de nem egyszerű egyáltalán megtalálni a számunkra megfelelő csoportot, embereket, akik meghallgatnak, megtartanak és felemelnek.
Illetve úgy látom, hogy sok ember az élettel járó alapvető magányt is teherként cipeli, ami abból adódik, hogy mind külön testben, eltérő aggyal, történetekkel és tapasztalatokkal vagyunk kénytelenek létezni - emiatt teljes megértés és azonosulás nem létezik.
Ezt kellene valahogyan elfogadni vagy legalább megszokni - nekem is 😶
4 megjegyzés:
Pár hete ünnepeltük, hogy 10 éve indult az a terápiás csoport, ahová jártam évekig. Egy különleges időszak volt, és ritka szerencse volt valóban. Nem is keresnék más csoportot, mert nem tudom elképzelni, hogy ilyen jó lenne . Viszont hiányzik. A kapcsolattartás megvan, de az nem ugyanaz
Lehet neked kéne könyvet írni!
Csak fikcióként lehetne erről írni szerintem, de hát én nem tudok. :) Egyébként A csoport jó volt ebben témában a Hatszínben. Az átadta a hangulatot szerintem.
Igen, jó volt. Meg Yalomtól is mintha olvastam volna egész jót a témában régebben.
Megjegyzés küldése