Láttam

 Búcsú June-tól - a Netflix-en

Az ember (én) örül, hogy mostanában amerikai filmekben is látni természetes arcokat, ráncokat, szar hajakat -  olyan emberi embereket. Meg Kate Winsletet zokniban.  

Nemrég Claire Danes döbbentett meg ilyen téren, mintha minél előnytelenebb szögből, világításban akarta volna mutatni magát a The Beast in Me-ben. Most pedig a June-ban ezek a középkorú nők. A külső-belső  természetesség üdvözlése mellett - mert a hétköznapi, idegbajos, pózmentes jelenetek is tetszettek - viszont volt valami természetellenes abban, hogy ezeknek a valójában 50 körüli nőknek kicsi gyerekeik voltak, vagy épp terhesek voltak - WTF?!  Ez azért szerintem még az USÁban sem általános. Toni Collette-ről szerintem még egy erősen rövidlátó szemüveg nélkül sem hinné el soha, hogy ő a korának megfelelő fizikai állapotban állapotos 🙃

De tetszett, hogy a családot a maga gyarlóságában láttuk: a feszültséget, a marakodó testvéreket, a túlérzékeny fiút, az ezo-bolond lányt, a néha tapló nagypapát, na meg persze a haldokló Helen Mirren vizenyős szemeit, leplezetlenül idős testét. 

Egész jól indult tehát az egész, de nem tetszett, hogy itt is megjelentek a kötelező pc elemek: a szindrómás gyerek, az angyalian jóságos színesbőrű srác, LMBTQ.... Nemigaz, hogy ez egy átlagos családban mind előfordul. 

Jó, hogy láthattunk egy külsőségeiben viszonylag naturális filmet a haldoklásról, ugyanakkor a lelki oldaláról nézve viszont egy szirupos, jobbára hazug mesét. Mert igen, jó lenne, ha mindenki így tudna elmenni: öregen, a szép nagy családja körében, szeretetben, megbékélve, tudva, hogy a többiek rendben lesznek azután - de ez egyszerűen nem életszerű, ráadásul valahol kegyetlen is az emberek orra alá dörgölni, mert ilyen a legeslegkevesebbeknek adatik meg. Lehet hülyeség, de ezt gondolom. Mondjuk én a mesékből is max. a furcsákat szerettem, a klasszikusokat, tündérmeséket nem. 

Szóval jó irányból indult Winslet első rendezése, de sosem gondoltam volna, hogy az életszerűsége ellenére valami életszerűtlenre fut ki. 

Kate, Kate - én is a legidősebb lánygyerek vagyok, én is a mindentmegoldó, mindentelintéző, kifacsart személy vagyok a családban, akire igazságtalanul irigykednek, de biztos az a bajom, hogy én nem utaztam a Titanic orrában Leoval ❤️ 🤣😭 - akkor biztos én is másként gondolnám a végkifejletet 🙂💖🥰

Parasztopera - avagy a Radnóti Színház újra elemében

Egy Szikszai Rémusz rendezésben soha nem csalódik az ember (azaz én). És ha az épp Pintér Béla egyik legnépszerűbb darabjával párosul - abból csak valami nagyon jó sülhet ki.

Kellettek hozzá természetesen a Radnóti nagyszerű színészei. Ehh, zseniális előadás lett.

Eleve ez a végig éneklős koncepció, ami a magasztos operát a népdalokkal ötvözi - nagyon egyedi. Legtöbbször a két műfaj külön szólalt meg, de a vége felé az opera zenéje alá énekelt népdalok harmóniába kerültek, ami meglepő, de csodás és hidegrázós volt. 

Emelkedett és egyszerű, civilizált és természeti  - mint az ember maga.

A történet annyira megdöbbentő, hogy az emlékezetem kitörölte a konkrét eseményeit, csak annyira emlékeztem, hogy kb. 10 éve nagyon kiakadtam, amikor a Pintér társulattal láttam online a darabot. Képes voltam most újra szörnyülködni az ember állatiasságán, amit ebben a paraszti környezetben nagyon jól be lehet mutatni: a vagyon fontosságát, a robotolást, a nagyzolást, az alkoholizmust, a nők kiszolgáltatottságát és a tisztesség látszata mögötti primitív ösztönöket. 

Forrás 

Istenem, ezek a nagyszerű színészek tökéletesen hozták a figurákat 👍 Pál András teret betöltő, alkoholtól harsogó állomásfőnöke vagy Bata Éva frusztrált, kiéhezett nagyasszonysága lenyűgöző volt, de a többiekről is csak jókat tudok mondani: Berényi Nóra Blanka nagyon ígéretes fiatal színésznő, László Zsolt és Kaszás Gergő a szokásos sokoldalú profik, Krisztik Csaba pedig üdítő újdonság a Radnóti színpadán a csábító cowboy szerepében a "paprikázott" arcával 🤦😆🌶️

 

Tökéletes, döbbenetes színház - élőzenével 🎶❤️