Jó, ma a lányom is sírva fakadt, mert nem tudta elviselni az erőteljesen a nyakába zúdított, számára teljesen idegen és érdektelen, vég nélküli dumát. Az ilyen nem beszélgetés, hanem egy egyoldalú, kellemetlen monológ.
(Tipp: Blogba kell írni az ilyen agymenéses faszságokat! 🙃)
Amikor a másik nem érzékeli az apró jelzéseidet, a szótlanságodat, a metakommunikációdat, hogy ez neked nem, ez neked sok.
Örülnék, ha a gyerek jobban hasonlítana az apjára, de persze ebben is rám ütött.
Én nagyon ismerem ezt az érzést, verbális agyi erőszaknak és taplóságnak is tartom. De eljön majd az idő, érzem, hogy egyszer rá fogok üvölteni valakire (szerintem a lányom is), hogy hagyja abba, fogja be végre.
És persze akkor majd mi leszünk az őrültek 🙂
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése