Sajnálom

Pszichosztriptíz: Terápiás valóságok by Ildikó Szigeti
My rating: 3 of 5 stars

Mint szerző egész jó, de nem ő az a pszichológus, akit keresek.

View all my reviews

 

 

Egyébként nem tudom mit vártam ettől a kötettől. OK, van érzéke az íráshoz a szerzőnek. 

De ez a könnyed, limonádéra vett stílus nekem ebben a témában nem jött be. Az első két sztori  és a szereplők személye annyira sablonos számomra, mintha valami szappanoperából lettek volna véve. A sármos, gazdag őszülő halántékú nőcsábász, meg a szép, sikkes, manöken (😀) alkatú felső-középosztálybeli nő története, akiknek szintén lehetnek és vannak is traumáik. 

 

Ez a két sztori eléggé elüt a következő kettőtől. Ezekben találtam olyan bicskanyitogató részeket, amik nagyon felbaszták az agyam. Elég jól átütött a szerző személyisége a sorokon, és a gúnyolódó, felsőbbrendű viselkedést egy pszichológus esetén én elfogadhatatlannak tartom. Elhiszem, hogy valakit nem zavar, de ha az én mondatomat ismételné vissza az én hangnememben, vagy azt kikarikírozva egy pszichológus, engem tuti akkor látna utoljára... Szerintem ilyet oviban meg alsóban csinálnak a gyerekek, vagy esetleg még az olyan bunkók a feleségükkel, mint Nagy Ervin...

 

Meg ezek a felsőbbrendű gondolatok, hogy "úgysem ismered jól ezt a mitológiai/irodalmi sztorit, úgyhogy elmesélem neked"....Máskor meg az aukcióvezető manökennél, hogy "ismerem ám én ezt a művészettörténeti dolgot, de hagyom, hadd mondja"... 

 

Nekem ebben a szakmában Almási Kitti az etalon, aki mindig elegáns, korrekt, de nem karótnyelt, jól bánik a szavakkal - nekem ilyen szakember lenne szimpatikus, ha keresnék.  

 

Én szeretem és értékelem a humort, de hiába hangsúlyozta Szigeti, én  pl. nem találtam ezekben a sztorikban vagy az ő megnyilvánulásaiban, de lehet csak merőben más dolgokat találunk humorosnak. 

A kötet második két sztorija jobban egyben volt számomra, mindkettőben fontos téma  a lombik, ami most a környezetemben eléggé hot topic, úgy érzem a szerző is óvatosabban nyúlt ezekhez a klinesekhez, valahogy ezek a történetek hihetőbbek is számomra. Bár nem értem, hogy hogyan fordulhat elő, hogy a kliens házastársa is beugrik egy-egy külön ülésre a terápiába, lehet túl sok sorozatot nézek, de azt hittem, hogy ez tilos 😊 Értékelem ugyanakkor az utolsó történetben a szerző szakmai önkritikáját, meg azt, hogy férfiakat is szerepeltetett, mint manipulált vagy megcsalt személyeket, mert a közbeszéd annyira a női àldozatokkal foglalkozik ilyen esetekben. 

 

Tetszett az is, amit a végén az érzelemszabályozásról mond, hogy ez ilyen WTF divatos téma. Mi az, hogy szabályozzuk az érzelmeket? - ezzel gyakorlatilag az elfojtást gyakoroljuk. Ezt nagyon adom. Minden érzelem legyen csak megélve ott, ahol meg kell lennie, én is amondó vagyok.  A gondolatfüggőség is nagyon-nagyon jogos, nem kicsit túlgondoló a mai ember.

Szóval elég ellentmondásosak a nem szabályozott érzelmeim  a kötettel kapcsolatban 😊 Nem tudom én mit is profitáltam valójában ebből, mert az egyes pszichológiai fogalmakat, amelyeket kicsit kibont a történetekben, én nagyrészt már ismertem, a szerző terápiás módszereit pedig vagy sajátságosnak vagy semmi különösnek nem találom. Sajátságos pl. hogy ahhoz képest, hogy milyen fontosságot tulajdonít a neveknek, ill. a kimondott szavaknak, "átkoknak és jóslatoknak", két esetben is Ribancnak ill. Hájgúnárnak nevezi közösen a kliensekkel a nekik problémát okozó 3. személyeket, amit én pl. teljesen elfogadhatatlannak tartok. Nagyon meglep, hogy egy pszichológus gyakorlatilag dehumanizál ily módon embereket. Nem szeretném, ha egyszer valakinek a terápiájában én lennék mondjuk pl. a Banya, vagy ilyesmi 😀

Mindezek után muszáj volt megnéznem a szerző fb oldalát és hát értem már a sorokon keresztül sugárzó energiákat, amik rossz érzéseket okoznak bennem. Mi nem annyira vagyunk egy hullámhosszon, de sajnos az sem kizárt, hogy két hasonlóan öntörvényű személy vagyunk egy csárdában, nem tudom. A közélettel kapcsolatos megnyilvánulásainak stílusát, a helyesírását 😀 is vállalhatatlannak tartom, sajnálom.